Blog nyitás:

Ki vagyok én?!

Ki vagyok én?
Anya vagyok.

Talán mindig is az voltam. Mindig ott dübörgött bennem szüntelen egy érzés. Türelmesen várta az idejét. Leginkább arra vágytam az életben egészen kicsi korom óta, hogy szerelmet találjak, egy társat, akivel családom lehet. Ebből indult ki minden. Kerestem. Szüntelen. Mindenhol. Sokszor voltam csalódott, hogy nem találom. Olvastam a sok szerelmes tini könyvet, regényeket, csodálatos szerelmi történeteket. Ám hiába volt a számtalan könyv, film, zene. Folyton szemben jött velem a kegyetlen valóság. Ez nem olyan egyszerű. Nem tetszettem meg mindenkinek akire rápillantottam. Azért, mert én már elterveztem a találkozásunkkor, hogy miben megyek majd hozzá, még nem hívott randizni senki. Amikor végre valakinek felkeltettem az érdeklődését, rájöttem, hogy ő nem is az akit keresek. Hosszú volt az út. Sokan megbántottak, és sokakat bántottam. Sosem szándékosan, de tudom, hogy így volt. Azóta is bánt, hogy miattam szerzett sebet valaki, s tudom, hogy másképp is csinálhattam volna dolgokat. Azonban ezek a hibák miatt jöttem rá, hogy sokan akik engem sebeztek, akár nem is tudták mit csinálnak, legalábbis biztos, hogy nem tudatosan rosszat akartak. Volt egy pillanat, amikor igazán úgy éreztem nem kell keresnem. Nem így fog megtörténni, amire vágyom. Inkább el kellett engednem a sérelmeket, az önmarcangolást, a sebek nyalogatását, és a magamon való hibák keresését. Egy nap, belenéztem a tükörbe, és megint szépnek láttam magam. Önállónak. Egyedinek. Különlegesnek. Olyannak amilyen vagyok.

Aznap, másnap vagy harmadnap... ki tudja már?! Elmentem egy rendezvényre. Egy táncos szving partira, ahova minden évben eljártam. Az 1920-as, 30-as, 40-es évek ruháiba öltözött fiatalok táncoltak, buliztak, iszogattak, nevettek. Az utolsó pillanatban vettem rá magam az indulásra. Eljött velem egy barátom is. Jól éreztük magunkat, beszélgettünk, de az ismerősöm inkább haza akart menni. Én élveztem a zenét, a táncot és még egyáltalán nem kívánkoztam haza, így maradtam. Aznap élőzene volt, szaxofonnal, énekessel, ahogy kell. Csak üldögéltem, élveztem a zenét, figyeltem a zenészeket, iszogattam, vizslattam a tömeget, és egyszer csak nem láttam mást egy szempáron kívül. Szép, hívogató szempár. Aztán már egy arc volt, egy mosoly. Közeledett. Felém úszott a tömegen át. Habár egy helyben ültem, úgy éreztem én is közeledem felé. Úgy vonzott magához, mint a mágnes. Nem volt rajtunk kívül más, lebegtem felé, miközben egy tapodtat sem mozdultam. Odaért hozzám. Az asztalom mellett, elém lépett, kezét táncra kérőn felém nyújtotta. Kezem az övébe helyeztem, és táncoltunk. Nevettünk. Táncoltunk. Beszélgettünk. Táncoltunk. Még sokat beszélgettünk. Ő beszélt, sokat. Magáról mesélt. Én hallgattam. Figyeltem. Tényleg figyeltünk egymásra. Visszaemlékezve olyan volt, mintha gyorsan leakartuk volna pörgetni egymás előtt az addigi életünket, hogy a másik mindent tudjon, mert tudnia kell. Tudnunk kell egymásról mindent. Sosem hittem az elcsépelt szerelem első látásra szövegben, még a romantikus kényszerképzelt tinikoromban is túl nyálasnak tartottam. Pedig. Ez pont az volt. Időutazás. Örök emlék. Tökéletes pillanatok.

Ennek az első blognak a bemutatkozást szántam, így a romantikát egyelőre rövidre zárom. Nem írom le életünk minden apró szösszenetét. Ám az említett emlék nagyon fontos. Ott kezdődött minden. Kevesebb, mint egy év múlva összeházasodtunk, nem sokra rá megszületett az első gyermekünk. Nem sokra rá a második. Ekkorra már beköltöztünk a házunkba. Sok sok munkával a saját ízlésünkre formáltuk. Két kislánnyal 4 fős családdá lettünk, majd megszületett a kisfiúnk is. Öt fős családdá varázsolódtunk pikk-pakk. Szinte a semmiből, mégis a mindenből. Számomra az a nap. Amikor a férjemmel találkoztunk, az volt a minden. A mindenség, amire vágytam. A család, a társ, az anyaság. Ami szinte egész életemben vonzott magához, teljesült.

Anya vagyok. Nehéz lét. Nehéz, de gyönyörű. Anya vagyok. Anya vagyok és szeretem. Szeretem. Szeretem, még ha nehéz is. Még ha nagyon nehéz is. Még ha szörnyen nehéz is néha. Szeretem a gyerekeim. Szeretem a férjem. Szeretem magam. Szeretem magunk. Szeretem az egészet. Kész.

Ki vagyok én?
Ez.