Szepi és Pisze Karácsonya

December 6.

            Fagyos reggeli levegő csapta meg Pisze arcát, amikor kinyitotta az ablakát. Annyira párás volt az üveg, hogy szinte ki sem látott rajta, ezért is akart beengedni egy kis friss levegőt, de ezzel a mozdulattal már le is lökte a korábban a párkányon álldogáló csokimikulást, ami a puha párnán landolt.

• Ezaaaz! — kiáltott fel a kislány, és átszaladt bátyjához a szomszédos szobába. — Hahóóó… Szepiiii… Kelj már fel! Nézd! Neked is van. Nézd. Na! Nyisd már ki a szemed!
• Jól van már te hajcsár… — motyogta aznap kissé túl lelkes testvérének Szepi.

Kitapogatta a télapó formájú csokoládét az ágyából fel sem kelve, és annyit mondott:

• — Léna rámorgott bátyjára, megbökdöste párszor, mire Nándi felugrott, húga pedig sarkon fordult, s kacagva kimenekült a szobából.

Odalent már a reggeli csodás illatai szálltak. Anyi és Api izgatottan toporogtak a konyhában, egymást kerülgetve, hogy mit fognak szólni a gyermekeik az aznapi nagy meglepetéshez. Habár Szepi még kissé morcos volt Piszére a kellemesnek nem jellemezhető reggeli ébresztő miatt, azért ő is fellelkesült az érdekes rejtvény megfejtős meglepetés gondolatától. December 6-án az iskolai tanításnak ebéd után vége volt, így a gyerekek hamar nekiállhattak a versek alapján lévő nyomozásnak.

Miután hazaértek neki is álltak. Szepi hangosan olvasta:

               „Első rejtek, első emelet.

               Ne menj messze.

               Mosd a kezedet.

               Ne húzd az időt.

               Sok-sok kulcs vár.

               Első vershez jár még egy pár.

               Keressétek gyorsan meg a helyeket,

               különben elvesztitek meglepetéseteket.”

Szepi és Pisze vigyorogva egymásra néztek.

• Szuper! — kiáltott Léna.
• És könnyű… — somolygott rá Nándi.

Együtt rohantak az emeleti fürdőszoba felé, hiszen erre utalt a versike első két sora. Nevetgélve forgolódtak a fürdőszobában, hogy hol lehet a következő nyom. Szepi meg is találta a mosdó alá felragasztva a következő rímelő utalást.

               „Ügyes kezek.

               Okos eszek.

               Legközelebb kukta leszek.

               Sütőkesztyűt mindig veszek.

               Vigyázz meg ne égj,

               becsapósak vagyunk.

               Nem vagyunk már fiatalok,

               de jól pörög az agyunk.”

A két gyerek már nagyon nevetett. Eközben a szüleik a hálószobájukba zárkózva várták, hogy mikor végeznek a feladványokkal a kis nyomozóik. Pisze a konyhafiókban keresgélt, ahol a sütőkesztyűt tartják, de nem talált semmi. Ahogy a sütőben sem, és a konyha többi szekrényében sem. Szepi a cetlit pásztázta át újra és újra, míg egyszer csak, mint aki feltalálta a következő milliárdos találmányt az elsősegélyládához szaladt, feltúrta, és a gézlapok alatt meg is volt a 3. vers.

• Háhhááá… okosak vagytok, de azért nem vertek át minket. — lelkendezett a fiú, és már olvasta is:

„Nem csak a tűzhely forró,

Ott van még a kandalló.

Tüzet rakni e nélkül nem lehet.

De lehet, hogy van közte egy üzenet.”

• Könnyűűűű!!! — kiáltotta magából teljesen kikelve a két gyerkőc.

Futottak a felstócolt tűzifához, és az egyik kisebb darab alatt meg is volt az utolsó üzenet.

               „Nyomozó csemetéink ügyesek voltak.

               Érdemelnek érte ajándékokat.

               Kifogytunk a rímből, elfáradtunk.

               Ott vannak a csomagok, ahol alhatunk.”

Nándi kézen fogta kishúgát, és együtt benyitottak a szüleik hálójába, ahol a két vidám felmenőjük az ágyukon ült, arcukon széles mosoly terült szét, kezükben két szép dobozt tartottak. A lurkók hálásan megpuszilták, megölelték édesanyjukat, édesapjukat, majd felbontották a csomagokat. Mindketten egy pár vastag zoknit találtak benne, meg egy forrócsoki készítő pálcikát. A nagy izgalmak után mindannyian a tűz mellé telepedtek és beszélgetve, nevetgélve iszogatták a nagy bögrényi forró csokoládéikat.