Tavaly megjelent első könyvem. Mókás Tanulás 1. Gyerekeknek szóló ismeretterjesztő verses könyv akvarell illusztrációkkal. Igényes, különleges, mókás kis könyvecske. Leginkább a 2-től 7 éves korosztálynak ajánlom. Vannak egyszerűbb versikék, amik inkább mondókásak és a kisebbeknek kelthetik fel érdeklődését, míg vannak hosszabb, kicsit összetettebb versek a nagyobbacska gyerkőcök számára. Három gyermekem mellett kezdtem festeni esténként, a saját szórakoztatásomra, miután megszületett a harmadik gyerkőcünk, és úgy éreztem szükségem van valami kikapcsolódásra. Majd egy pár nap múlva azt vettem észre, hogy festettem három olyan képet, ami összefüggő, és az egyikhez már született is egy kis versike. A férjem másnap reggel megjegyezte, hogy olyanok az asztalon heverő kis alkotásaim, mintha egy mesekönyvből szedtem volna. Így aztán elkezdtem tudatosabban alkotni. Hamarosan elküldtem egy-két kiadóhoz az elkészült részeket, és amikor az egyik helyről pozitív visszajelzést kaptam, elkezdődött a hosszú, közös munka. 

A könyv megvásárlásával kapcsolatban keressetek bizalommal az elorendeles.trifan@gmail.com email címen. 

A pinteresten pedig találtok a könyvekhez tartozó színezőket.

Szepi és Pisze Karácsonya

December 6.

            Fagyos reggeli levegő csapta meg Pisze arcát, amikor kinyitotta az ablakát. Annyira párás volt az üveg, hogy szinte ki sem látott rajta, ezért is akart beengedni egy kis friss levegőt, de ezzel a mozdulattal már le is lökte a korábban a párkányon álldogáló csokimikulást, ami a puha párnán landolt.

• Ezaaaz! — kiáltott fel a kislány, és átszaladt bátyjához a szomszédos szobába. — Hahóóó… Szepiiii… Kelj már fel! Nézd! Neked is van. Nézd. Na! Nyisd már ki a szemed!
• Jól van már te hajcsár… — motyogta aznap kissé túl lelkes testvérének Szepi.

Kitapogatta a télapó formájú csokoládét az ágyából fel sem kelve, és annyit mondott:

• — Léna rámorgott bátyjára, megbökdöste párszor, mire Nándi felugrott, húga pedig sarkon fordult, s kacagva kimenekült a szobából.

Odalent már a reggeli csodás illatai szálltak. Anyi és Api izgatottan toporogtak a konyhában, egymást kerülgetve, hogy mit fognak szólni a gyermekeik az aznapi nagy meglepetéshez. Habár Szepi még kissé morcos volt Piszére a kellemesnek nem jellemezhető reggeli ébresztő miatt, azért ő is fellelkesült az érdekes rejtvény megfejtős meglepetés gondolatától. December 6-án az iskolai tanításnak ebéd után vége volt, így a gyerekek hamar nekiállhattak a versek alapján lévő nyomozásnak.

Miután hazaértek neki is álltak. Szepi hangosan olvasta:

               „Első rejtek, első emelet.

               Ne menj messze.

               Mosd a kezedet.

               Ne húzd az időt.

               Sok-sok kulcs vár.

               Első vershez jár még egy pár.

               Keressétek gyorsan meg a helyeket,

               különben elvesztitek meglepetéseteket.”

Szepi és Pisze vigyorogva egymásra néztek.

• Szuper! — kiáltott Léna.
• És könnyű… — somolygott rá Nándi.

Együtt rohantak az emeleti fürdőszoba felé, hiszen erre utalt a versike első két sora. Nevetgélve forgolódtak a fürdőszobában, hogy hol lehet a következő nyom. Szepi meg is találta a mosdó alá felragasztva a következő rímelő utalást.

               „Ügyes kezek.

               Okos eszek.

               Legközelebb kukta leszek.

               Sütőkesztyűt mindig veszek.

               Vigyázz meg ne égj,

               becsapósak vagyunk.

               Nem vagyunk már fiatalok,

               de jól pörög az agyunk.”

A két gyerek már nagyon nevetett. Eközben a szüleik a hálószobájukba zárkózva várták, hogy mikor végeznek a feladványokkal a kis nyomozóik. Pisze a konyhafiókban keresgélt, ahol a sütőkesztyűt tartják, de nem talált semmi. Ahogy a sütőben sem, és a konyha többi szekrényében sem. Szepi a cetlit pásztázta át újra és újra, míg egyszer csak, mint aki feltalálta a következő milliárdos találmányt az elsősegélyládához szaladt, feltúrta, és a gézlapok alatt meg is volt a 3. vers.

• Háhhááá… okosak vagytok, de azért nem vertek át minket. — lelkendezett a fiú, és már olvasta is:

„Nem csak a tűzhely forró,

Ott van még a kandalló.

Tüzet rakni e nélkül nem lehet.

De lehet, hogy van közte egy üzenet.”

• Könnyűűűű!!! — kiáltotta magából teljesen kikelve a két gyerkőc.

Futottak a felstócolt tűzifához, és az egyik kisebb darab alatt meg is volt az utolsó üzenet.

               „Nyomozó csemetéink ügyesek voltak.

               Érdemelnek érte ajándékokat.

               Kifogytunk a rímből, elfáradtunk.

               Ott vannak a csomagok, ahol alhatunk.”

Nándi kézen fogta kishúgát, és együtt benyitottak a szüleik hálójába, ahol a két vidám felmenőjük az ágyukon ült, arcukon széles mosoly terült szét, kezükben két szép dobozt tartottak. A lurkók hálásan megpuszilták, megölelték édesanyjukat, édesapjukat, majd felbontották a csomagokat. Mindketten egy pár vastag zoknit találtak benne, meg egy forrócsoki készítő pálcikát. A nagy izgalmak után mindannyian a tűz mellé telepedtek és beszélgetve, nevetgélve iszogatták a nagy bögrényi forró csokoládéikat. 

Szepi és Pisze Karácsonya

December 2.

   —  Api és Anyi szombaton mindig sokáig alszanak, úgyhogy mi lenne, ha készítenénk nekik ágyba reggelit? — kérdezte izgatottan Léna bátyjától, annak ágya szélén ugrándozva, miközben Nándi még alig nyitotta ki a szemét.

A langaléta fiú kócos, barna haját vakarászva, arcát, szemét, szeplős orrát nyomorgálva, dörzsölgetve kiült az ágya szélére és egy hatalmas ásítást követően vigyorogva rábólintott az ötletre.

            Miközben készült a vajas pirítós, a tea, valamint a szülők reggeli kávéja Szepi és Pisze azt találgatta mi lehet az aznapi adventi meglepi. Megbeszélték, hogy reggeli után kibontják, és annak függvényében, hogy mit találtak benne, kitalálnak valami jó kis programot maguknak ebédig. A hétvégére feladott házi feladataikat délutánra tartogatták, és csak remélhették, hogy még aznap végeznek vele, hiszen advent első vasárnapján igazán nem akartak tanulással foglalkozni. Anya és apa nem győztek hálálkodni gyerekeiknek a csodareggeliért, annyira jól esett nekik a hétvégi reggeli pihenő. Mialatt a szülők nevetgélve falatoztak a testvérek is elfogyasztották pirítósukat habos kakaójukkal. A második zsákocskák nagyobbnak bizonyultak az elsőknél, de ezekről sem hiányoztak a fényes L2, valamint N2 feliratok. Nándi és húga a kanapén ültek a csomagokkal kezükben, s mintha valami versenyfutásra készülődnének háromtól visszaszámoltak, nagy hatásszüneteket tartva az egyes számok között. 3… 2… 1… ééés…. egy-egy pár puha, kötött kesztyű került elő. Szepié Zöld, barna és szürke színű, cakkos mintás volt, s látszott, hogy néhol a készítője el-elrontott egy egy hurkot. Persze ez Nándinak mit sem számított, hiszen édesanyja rengeteg szeretettel kötögette a számára. Piszének a megszokott, kedvenc narancssárga és lila mellé szintén egy kis szürke, s egy kis fehér került a kötésmintába. Egymásra néztek, és így kiáltottak:

—  Indulás a Cseres-tóhoz!!!

Nagy kuncogások közepette mindketten felöltöztek jó melegen, s már az ajtóhoz tartottak, mikor anyjuk kikiáltott a hálószobából.

— Hova, hova kis drágáim kérdezés nélkül?

—  A Cseres-tóhoz megyünk egyet sétálni. Nem maradunk sokáig, vigyázunk egymásra, melegen felöltöztünk, és legkésőbb ebédre itthon vagyunk, de ha mégsem, nálam van a telefon. — válaszolta Nándi, szinte gépiesen felmondva anyjának a fel sem tett kérdésekre a feleletet.

—  Rendben…. — sóhajtotta mosolyogva Anyi. — S hogy tetszenek a meglepetések?

—  Nagyon szépek Anyi! Köszönjük! — vágta rá Léna. — Majd kapsz érte egy csomó puszit, ha megjöttünk, de már cipőben vagyunk. Szeretünk titeket, elmentünk, sziasztok!

—  Sziasztok! — kiabálta nekik anya és apa. —… és vigyázzatok magatokra! — tette hozzá anyi, de ezt már csak a csukott ajtó hallhatta.

Léna és Nándi vidáman bandukoltak a tó körül, majd mikor már a színes kesztyűk ellenére is megfagyott a kezük, elindultak haza. A tó felszínén megcsillanó napfény volt Pisze kedvence Kisorosziban. Ez persze igazán nem furcsa, miután élete első 9 évét Agárdon töltötte, és a Velencei-tó partját otthonának nevezte. Már pár hónapja itt éltek, de azért még mindig hiányzott neki néha a jól ismert velencei vidék.

            Otthon már a tűzhelyen volt a meleg leves és a főzelék. Ebéd után pedig ígéretüknek eleget téve Pisze is és Szepi is nekiült elkészíteni a leckéjét. A házi feladatok egy részét egész gyorsan befejezték, de aztán mindkét gyereknek gondja akadt ezzel - azzal. Összedugták a fejüket, néha hívták apát, néha anyát egy kis segítségért, így délután öt óra környékén azért be is fejezték a munkát. Nagyon elfáradtak, úgyhogy mind a ketten a kanapén fetrengve pihenték ki megpróbáltatásaikat míg elkészült a vacsora. Pisze evés közben, mindvégig az asztal közepén álló csinos, díszes adventi koszorút leste, és kigondolta miket énekeljenek másnap az első gyertya gyújtásánál. Ez is amolyan kis családi hagyományukká vált az évek alatt.

            Fogmosás után, betakarózva Szepi a nemrégiben kapott telefonján pötyögött valamit (amit első sorban csak telefonálás céljából vettek neki, biztonsági okokból, de azért persze a fiú számára mindig akadt rajta valami nyomkodni való). Pisze az ágyba bújva kedvenc könyvét olvasgatta a kis boszorkáról, aki szerinte igencsak hasonlít rá. Majd egy újabb álomtúra nélküli éjszaka vette kezdetét, s az egész család pihentető, mély álomba merült.

Szepi és Pisze Karácsonya

December 1.

Hűvös napra ébredt a város. Az avarszőnyeget dér lepte. Hivatalosan is véget ért az ősz, és Lénán teljesen úrrá lett a karácsonyi láz.

Évek óta hagyomány volt a családban, hogy szüleik meglepik őt és bátyját minden nap valami aprósággal adventi várakozás gyanánt. A kislány már alig várta, hogy az aznapi kis csoda felvillanyozza az egész napját. Kipattant ágyából és futott a nappali felé, mint a nyúl. A gyönyörű cserépkályha felett ott lógtak a csinos kis színes csomagok, melyeken egy szám és egy betű jelezte, kihez tartozik, s melyik napon kell kibontani. Léna már nyúlt is az arannyal díszített, apró, piros, L1-es papírzacskó után, majd lélegzetét is visszafojtva felnyitotta. Egy kedves üzenet állt benne anyja gyöngybetűivel, valamint egy narancs és lila gyöngyökből fűzött karkötő. Léna örvendezve felhúzta karjára ajándékát, és szaladt vissza a szobájába, hogy megfelelő ruhát válasszon újdonsült kincséhez. Lila csíkos, meleg harisnyájába bújt, barna kord szoknyájába és hasonló színű kötött pulcsijába, amihez felkapta a székéről karkötőjével azonos színű sálját és hátizsákját. Mire fogatmosott és lesietett a konyhába valami reggeliért iskolába indulás előtt, a család többi tagja is felöltözve készülődött az alsó szinten.

Bátyja, Nándi, akit ő általában csak Szepinek hívott, már szintén kibontotta ajándékát. A fiúnak egy hal formájú radír és egy kicsi kék ceruza került elő az N1-es csomagjából. Épp azokat pakolta táskájába, miközben az édesanyjuk által frissen sütött muffinját tömte a szájába. Lénára is várt egy muffin és egy meleg, mézes szedertea. Gyorsan megreggeliztek és már indultak is az iskolába. Léna és Nándi elköszöntek szüleiktől, majd sáljaikba jól bebugyolálva kiléptek a hideg utcára, és a szokásos módon legutóbbi közös álombéli utazásukról beszélgettek, amíg a jól ismert utcákon ballagtak a suli felé. Ugyanis, egy ominózus eset óta, mióta Kisorosziba költöztek, a lány és testvére álmukban különféle helyekre utaztak együtt. Először csak Lénával történt, de később mindketten együtt barangoltak Magyarország különböző pontjain, míg valójában aludtak. Első alkalommal Agárdra utaztak, vissza korábbi otthonukhoz, s azt hitték csak a költözéssel járó változások váltották ki a közös álomkiruccanást, de aztán havonta egyszer megtörtént. Valami megváltozott, Szepi és Pisze álomjárók lettek. Pisze. Így szokta Nándi hívni a húgát. Közösen találták ki maguknak az álomjárók nevet, miután rendszeresen kirándultak egy egészen új településen. Azonban ez féltve őrzött titkuk volt. Ugyan szüleiknek első álmukat még elmesélték, de aztán nem árulták el, hogy folytatódtak a varázslatos túrák. Barátaiknak sem számoltak be semmiről. Nem akarták, hogy bolondnak nézzék őket. Azonban ezek a csodák, amik havonta egyszer megfűszerezték a testvérpár életét csodálatos, kalandos, bolondos és tanulságos utak voltak.

Amikor beértek az iskolába egymásra kacsintottak, majd mindketten elmentek tanóráikra. Beszélgettek barátaikkal, tanultak, ebédeltek, viccelődtek. Eltelt a nap. Délután a megbeszéltek szerint Szepi megvárta kishúgát az épület aulájában, s hazafelé megtárgyalták, hogy alig várják a következő álomjárást. Kíváncsiak voltak, vajon hova kerülnek legközelebb, milyen váratlan fordulatokkal teli kalandot élhetnek át újra, és vajon melyik nap következik be a csoda. Általában a hónap közepe felé vettek részt közös álombarangolásukon, de természetesen a két testvér emiatt szinte minden nap izgatottan várta az esti alvást. Persze arról is ejtettek egy-két szót hazafelé menet, hogy vajon mit rejtenek majd a másnapi adventi zsákocskák.

Csak édesapjuk volt otthon, mert anyjuk aznap este elment otthonról, így hármasban töltötték el a vacsorát. Azután még társasoztak egyet. Természetesen Szepi nyert. Ezen Léna és apja meg sem lepődtek. Jó meleg ágyaik várták már kimerült tulajdonosaikat, a nagy társasjátékcsata után.

Blog nyitás:

Ki vagyok én?!

Ki vagyok én?
Anya vagyok.

Talán mindig is az voltam. Mindig ott dübörgött bennem szüntelen egy érzés. Türelmesen várta az idejét. Leginkább arra vágytam az életben egészen kicsi korom óta, hogy szerelmet találjak, egy társat, akivel családom lehet. Ebből indult ki minden. Kerestem. Szüntelen. Mindenhol. Sokszor voltam csalódott, hogy nem találom. Olvastam a sok szerelmes tini könyvet, regényeket, csodálatos szerelmi történeteket. Ám hiába volt a számtalan könyv, film, zene. Folyton szemben jött velem a kegyetlen valóság. Ez nem olyan egyszerű. Nem tetszettem meg mindenkinek akire rápillantottam. Azért, mert én már elterveztem a találkozásunkkor, hogy miben megyek majd hozzá, még nem hívott randizni senki. Amikor végre valakinek felkeltettem az érdeklődését, rájöttem, hogy ő nem is az akit keresek. Hosszú volt az út. Sokan megbántottak, és sokakat bántottam. Sosem szándékosan, de tudom, hogy így volt. Azóta is bánt, hogy miattam szerzett sebet valaki, s tudom, hogy másképp is csinálhattam volna dolgokat. Azonban ezek a hibák miatt jöttem rá, hogy sokan akik engem sebeztek, akár nem is tudták mit csinálnak, legalábbis biztos, hogy nem tudatosan rosszat akartak. Volt egy pillanat, amikor igazán úgy éreztem nem kell keresnem. Nem így fog megtörténni, amire vágyom. Inkább el kellett engednem a sérelmeket, az önmarcangolást, a sebek nyalogatását, és a magamon való hibák keresését. Egy nap, belenéztem a tükörbe, és megint szépnek láttam magam. Önállónak. Egyedinek. Különlegesnek. Olyannak amilyen vagyok.

Aznap, másnap vagy harmadnap... ki tudja már?! Elmentem egy rendezvényre. Egy táncos szving partira, ahova minden évben eljártam. Az 1920-as, 30-as, 40-es évek ruháiba öltözött fiatalok táncoltak, buliztak, iszogattak, nevettek. Az utolsó pillanatban vettem rá magam az indulásra. Eljött velem egy barátom is. Jól éreztük magunkat, beszélgettünk, de az ismerősöm inkább haza akart menni. Én élveztem a zenét, a táncot és még egyáltalán nem kívánkoztam haza, így maradtam. Aznap élőzene volt, szaxofonnal, énekessel, ahogy kell. Csak üldögéltem, élveztem a zenét, figyeltem a zenészeket, iszogattam, vizslattam a tömeget, és egyszer csak nem láttam mást egy szempáron kívül. Szép, hívogató szempár. Aztán már egy arc volt, egy mosoly. Közeledett. Felém úszott a tömegen át. Habár egy helyben ültem, úgy éreztem én is közeledem felé. Úgy vonzott magához, mint a mágnes. Nem volt rajtunk kívül más, lebegtem felé, miközben egy tapodtat sem mozdultam. Odaért hozzám. Az asztalom mellett, elém lépett, kezét táncra kérőn felém nyújtotta. Kezem az övébe helyeztem, és táncoltunk. Nevettünk. Táncoltunk. Beszélgettünk. Táncoltunk. Még sokat beszélgettünk. Ő beszélt, sokat. Magáról mesélt. Én hallgattam. Figyeltem. Tényleg figyeltünk egymásra. Visszaemlékezve olyan volt, mintha gyorsan leakartuk volna pörgetni egymás előtt az addigi életünket, hogy a másik mindent tudjon, mert tudnia kell. Tudnunk kell egymásról mindent. Sosem hittem az elcsépelt szerelem első látásra szövegben, még a romantikus kényszerképzelt tinikoromban is túl nyálasnak tartottam. Pedig. Ez pont az volt. Időutazás. Örök emlék. Tökéletes pillanatok.

Ennek az első blognak a bemutatkozást szántam, így a romantikát egyelőre rövidre zárom. Nem írom le életünk minden apró szösszenetét. Ám az említett emlék nagyon fontos. Ott kezdődött minden. Kevesebb, mint egy év múlva összeházasodtunk, nem sokra rá megszületett az első gyermekünk. Nem sokra rá a második. Ekkorra már beköltöztünk a házunkba. Sok sok munkával a saját ízlésünkre formáltuk. Két kislánnyal 4 fős családdá lettünk, majd megszületett a kisfiúnk is. Öt fős családdá varázsolódtunk pikk-pakk. Szinte a semmiből, mégis a mindenből. Számomra az a nap. Amikor a férjemmel találkoztunk, az volt a minden. A mindenség, amire vágytam. A család, a társ, az anyaság. Ami szinte egész életemben vonzott magához, teljesült.

Anya vagyok. Nehéz lét. Nehéz, de gyönyörű. Anya vagyok. Anya vagyok és szeretem. Szeretem. Szeretem, még ha nehéz is. Még ha nagyon nehéz is. Még ha szörnyen nehéz is néha. Szeretem a gyerekeim. Szeretem a férjem. Szeretem magam. Szeretem magunk. Szeretem az egészet. Kész.

Ki vagyok én?
Ez.